avagy tea a Bolond Kalaposnál
Barátaink az eclassicnál lassan végére értek az árnyvilágot feltáró cikksorozatuknak. Meglátásaik mindenképpen érdemesek a végig- sőt továbbgondolásra. Fogadjátok őket szeretettel.
Dworkyll
Ennyi provokatív nyulazás után, bevalljuk, többet vártunk. Két posztunk (A Nyúl ürege és Hab a tortán) ugyanis a legismertebb fájlmegosztókat kívül-belül vizsgálva a hazai (e)könyves szcéna rákfenéinek legmélyére vezetett és kérdezett rá.
Szóval, többet vártunk. Ha teljes válaszokat nem is, de ellenvetést, párbeszédet, valamiféle vitát azért igen, elvégre mégiscsak kalózia első, számokkal is alátámasztott leírásáról van szó. Vagy legalább egy kis trollkodást, hogy mi a bánatnak több nyúl, mint húsvét, de ez sem történt, pontosabban: nem történt semmi (leszámítva néhány stilisztikai illetve helyesírási megjegyzést, amiket ezúton is köszönünk!) Az ekönyves kalózkodás felvetette problémákkal kapcsolatos (nyúlvánvaló) hasonlatra egyébként Lewis Carroll Alice csodaországbanjában találtunk rá, ott is mindjárt a nyitófejezetben, ahol a címszereplő kislány meggondolatlanul beleugrik a fehér Nyuszi barlangjába. Ez a momentum pedig közismert társalgási fordulat (az angolszász kultúrkörben) olyan esetben, amikor nincs tisztázva kellően a tárgy, ti. hogy milyen mély is a nyúl ürege (odúja vagy barlangja). Legutóbb meg Neo emlegette jelentőségteljesen a Mátrixban, hogy egy kultfilmes példával is szolgáljunk. Az eddigi állás szerint tehát a posztokban írtaknak vagy igazuk van (volt) vagy szimplán csak nem értik, miről szól. Mert arra gondolni sem merünk, hogy nem olvasták el, akiknek szólt, ugye. De mielőtt végleg ránk égne a rátarti és/vagy pökhendi nagyképűség bélyege („ha ilyen nagyokosok vagytok, mért nem mutatjátok meg, hogy kell?”), jöjjön, aminek jönnie kellett: lássuk, mi van a nyúlon túl?
Mindenek előtt egy működő, esetünkben hatszázezres platform, a méretek és az ebből fakadó hatékonyság minden előnyével. Tehát, kipróbáltuk: utána ugrottunk a nyúlnak.
Feltettünk a torrentre egy weboldalunkon porosodó ingyenes, a szerző kifejezett kérésére public domain alatt kiadott könyvet, hogy a hóhért is akasszák végre, ne csak a pudingot majszolja. Az addig tizen-egynéhány letöltést elszenvedő ekönyvünket egy óra alatt mobiban negyvenöten, epubban pedig 125-en töltötték le; tíz nap alatt pedig több mint 300-an. Vagyis hatszázezer potenciális olvasóból ennyit érdekelt, noha ismeretterjesztő munkáról van szó. Tudjuk, hogy a P2P sem csodafegyver, de szóljon nyugodtan, aki nagyobb, hatékonyabb vagy csak olcsóbb terjesztési rendszert tud ajánlani, nem beszélve a zéró marketingköltségről. Az is igaz, hogy nem minden letöltő olvassa is el a letépett ekönyvet, de így legalább megvan rá az esély. (És ez egyben rávilágít arra az elképesztő, statisztikus logikára is, amely a zenei kiadók által indított perekben volt tetten érhető: dollármilliókra pereltek tizenéves fiatalokat, mert a gépükről tízegynéhány mp3 fájlt megosztottak torrentszájtokon. E mesés, de inkább csak szemérmetlen összegekig pedig úgy jutottak el a kiadók jogászai, hogy egyszerűen beszorozták a szájtok taglétszámát a zeneszámokéval, az eredményt pedig felszorozták a cd-árakkal. Az így kijött összeg szép kerek ugyan, de nem sok köze van a valósághoz, azaz, hogy mennyi volt az okozott kár és hányan hallgatták ténylegesen a számokat. Az ugye megvan, hogy ha egy futó nyúl elé lövünk öt méterrel, majd mögé öt méterrel, akkor az a nyúl statisztikailag halott?)
De van más modell is. A kortárs orosz irodalom fenegyereke, Dmitry Glukhovsky a közösségi hálón ingyenesen közzétett regénye,
A jövő kezdőfejezete például több mint százezres letöltéssel nyitott, (majd fejezetről-fejezetre csökkent és az utolsót „csak” tizenezren vitték). A történet egy adott pontján viszont megvásárolható volt az egész mű, papírkönyvben. Aki tehát türelmetlen volt és nem tudta kivárni a következő ingyenes részletet, az szaladhatott a könyvesboltba vagy megrendelhette egy webáruházból. A szerző
szerint egyáltalán nem rontotta a fejezetenkénti ingyenes közlés a könyveladást, sőt! Bár nyilván más nagyságrend 150 millió potenciális olvasóra írni, mint 15-re, a modell több mint elgondolkodtató. (Sok egyéb mellett itt is felmerül az olvasó kockázatának csökkentése. Meg persze az is, hogy ez a modell jó érzékkel bazíroz az
impulzus-vásárlókra, ahogyan erre épít az Amazon híres
egykattintásos vásárlási rendszere is.
Ezen felbuzdulva (továbbgondolva, na) elképzeltünk az általunk vizsgált két torrentoldal mintájára (nevezzük őket továbbra is úgy, hogy
LM és KK, mivel nem feljelentést írunk) egy
könyvkiadók által üzemeltetett fájlmegosztót, ahová feltöltik az ekönyveiket. Valamennyit. Volna egy bevezető, beavató vagy behúzó szekció, ahonnan bárki ingyenes könyveket tölthetne le a bizalom és a kockázatcsökkentés jegyében. Mondjuk, például, khm, a lejárt jogdíjas magyar klasszikusokat. És lenne egy másik, tagdíjfizetéshez kötött könyvklub szekció is, ahol a regisztrált felhasználók havi, féléves vagy éves tagsági díj fejében bármit letölthetnének, bizonyos határok között (elvégre a könyvtárban sem kölcsönözhetjük ki egyszerre az egész szabadpolcot). Érdekes, nem? A „vevő” így nem a könyvért fizetne, hanem a klubtagságért. Na, igen, így nincs a könyvenkénti letöltésidíj-para, és nem a PayPal vagy az „online fizetések bankja” keres rajta, hanem a torrentoldalt fenntartó
könyvkiadók, mivelhogy többen kellenek hozzá, mert egyedül nem megy. Meglehet, még a 27%-os áfa is átgondoltatik, elvégre nem szolgáltatást vásárlunk, hanem havi, féléves, éves klubtagságot, ami ugye… Ha jobban belegondolunk, ezt nem is mi találtuk ki, működik már ilyesmi. Az amerikai közkönyvtárak például évek óta kölcsönöznek ekönyveket. A
Scribd, ahol mindenki közösségi alapon tölt fel könyveket, havi 9 dollárért teszi olvashatóvá az anyagát, az Amazon
Kindle Unlimited-je pedig havi 10$ ellenében jelenleg hétszázezres listát ajánl a kedves olvasóknak. Na, ja, megint a méretek.
És ha már a
lejárt jogdíjas magyar klasszikusokat említettük, volna még itt valami. Most nem a
norvég modellt akarjuk számon kérni, elvégre nem lehet mindenki olaj-nagyhatalom, de azért mégiscsak lehangoló a különbség. Miközben ott a 2001 előtti
teljesnorvég nyelvű irodalom elektronikusan elérhetővé tételén dolgoznak, addig idehaza 14 címből álló
sorozatokat adnak ki –
nyomtatásban és keménykötésben – szériánként háromszázmillióért. Ha most eltekintünk e beavatkozás piactorzító hatásától, akkor is feltűnő, hogy az állam zsigerből egy olyan projektbe fektet – a könyvpiachoz mérten egyébként nagy – pénzeket, ami már kiötlésének pillanatában idejétmúlt volt az egységes könyvespolc-kép anakronisztikus víziójával együtt. Ja, és nem kicsit
hatékonytalan is (hogy a nyelvművelők se unatkozzanak). Mivel ennyi pénzből, amibe ez a modern
Lenin összeskerül, csaknem a teljes magyar klasszikus irodalmat ekönyvesíteni lehetne! És
ingyeneseneljuttatni minden magyar általános és középiskolába, könyvtárba, kórházba, idősotthonba, művelődési házba, sőt könyvesboltba vagy háztartásba is akár, nem beszélve a közigazgatás irodáiról, hátha. Összehasonlításképpen, ha ezt az összeget a mai ekönyv-kínálatra vetítjük, címenként 50 ezer forintot kapunk! A
konvertálótársak pontosan értik, hogy ez mit jelent. Sovány vigasz, már ha az, hogy a grandiózus könyvsorozat-szörnyek sorsa alighanem ugyanaz lesz előbb-utóbb, mint nagyhírű elődjeié: olvasatlanságba száradva porosodnak majd merev és/vagy hivatalos könyvespolcokon a megalománia és a korszerűtlenség mementóiként.
Van persze létező (pozitív) hazai példa is: a
Digitális Irodalmi Akadémia oldala, ahol kortárs – jogvédett – írók anyagai olvashatók online. Ha nem lenne világos, technikailag alig különbözik a webböngészőben olvasott könyv az e-readereken futó epub- és mobifájloktól. Mindkettő html, mindkettőt letölti az ember a gépére/telefonjára/okosórájára és mindkettőt el lehet menteni későbbi olvasásra. Na most, ha a könyvszakma és a jog elnéző az egyikkel (html) miért nem az a másikkal (ekönyv)? A jogi hercehurcát és trükközést félre téve mi a különbség a között, hogy számítógépen olvasunk könyvet (DIA), vagy ekönyvet Kindle-n? Már azon kívül, hogy egyik ingyenes, a másikért meg pénzt kérnek? Tulajdonképpen, ha meg lehetett oldani a DIA szerzői jogi problémáit, akkor mért nem lehet az
egész magyar nyelvű irodalomét? És így tovább, kavargatjuk a teát.
Bolond beszéd ez, bolond beszéd a Bolondok uzsonnáján, lehet mondani. Meglehet. Bár talán nem ártana tudatosítani, hogy a könyvtorrent – bármit is gondoljunk róla – ha úgy tetszik, korunk szamizdatja is egyben. Mert az nem kérdés, hanem tapasztalat, hogy az olvasónak tökmindegy, hogy politikai vagy üzleti okokból nem jut hozzá egy könyvhöz: ha nem találja a legális kínálatban, hát beszerzi más forrásból. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel persze, hogy ma már nem kell indigóval-írógéppel bajlódnia, stencilt vagy nyomdagépet rejtegetnie és a rendőri zaklatás fenyegetésétől tartania (noha mint láttuk, volna rá igény), hanem elég pár kattintás és némi internetkapcsolat.
Bármily fájdalmas is tehát a könyves szcéna számára, de a fájlmegosztó, mint struktúra – a „kalózoktól” függetlenül (?) – olyan megkerülhetetlen realitássá vált a mai kultúrafogyasztási térben, amit negligálni, vagy épp a megszüntetésén fáradozni nem csak falra hányt bit, hanem több mint hiba: az igazi bolondok uzsonnája…
Utolsó kommentek