Intro
A cső nem más, mint az az út, az a csatorna, amin az írott, nagyobb terjedelmű szöveg (a.k.a könyv) eljut az elsődleges alkotójától, az írótól, a fogyasztójáig. Bizonyos kultúrkörökben nevezik ezt értékláncnak is, lévén minden szereplő hozzáad valamit, de valamiért nekem a "cső" megfogalmazás most jobban tetszik. Talán, mert az áramlásról szól.
Ahogy most van
A dolgok jelenlegi állása szerint a cső egyik végén a szöveg adott nyelvi előállítója van, nevezzük őt írónak, vagy műfordítónak. Ő egy szerkeszthető formában átadja a termékét a kiadó szöveggondozóinak, szerkesztőnek, korrektornak, lektornak. Ők egymással még oda-vissza alapon dolgoznak, amedig elő nem áll a véglegesnek tekinthető szöveg.
Ezután kerül a szöveg a műszaki szerkesztőkhöz, akik már nem a tartalmi, hanem a formai megjelenésen dolgoznak. Ők alakítják ki a végleges lapképet, hogy egy adott kiadás pontosan hogyan is nézzen ki.
A nyomtató és terjesztő rendszerektől most egy pillanatra vonatkoztassunk el, ott van a marketing és maga a kisker-nagyker világ, szintén roppant érdekes, de jelen pillanatban nem erről szeretnék beszélni.
És a végén ott az olvasó, aki megveszi a cső végén felbukkanó könyvet. Mivel elsősorban elektronikus tartalmakat fogyasztok, azokat pedig sem nagy boltokban, sem nyomdákban nem igazán találni abban a választékban, ahogy szeretném, kénytelen voltam elindulni a csőben visszafelé. És kiderült, hogy a jelen folyamat nem igazán felel meg a kor kihívásainak, és nem csak azért, mert nem képes kigurítani magából az általam vásárolni kívánt elektronikus verziókat.
Paradigmaváltás
Az elektronikus kiadványok egyik szembeszökő újdonsága, hogy elválasztja a tartalmat a hordozó, megjelenítő platformtól. Régen volt egy kiadás, adott fizikai méretekkel, a példányszámtól a papírvastagságon át a betűméretig, ez az elektronikus kiadványok esetében abszolút változóként kezelhető. A szöveg tartalmi változatlansága (sőt változtathatatlansága!) mellett mindenki magának választhatja meg az eszközt, a megjelenítő méretét (PDA, okostelefon, tablet, dedikált olvasó stb), a pénztárcájának és az adott helyzetnek, napszaknak stb. megfelelően.
Az ugye alap, hogy egy kiadványt tetszőleges saját megjelenítőn kell tudjak olvasni? Ez egy klasszikus DRM-ölő feltétel.
Ami egy kevésbé nyilvánvaló változás, hogy szétválik egymástól az megjelenítő és az archiváló funkció. Régen, kis csúsztatással lehetett azt mondani, hogy a papírpéldány maga volt a szöveg megjelenítő és archiváló manifesztációja egyszerre. Kellően értelmes papír vs. e polémiákban nagyon sokszor előkerül, hogy a papír mennyivel tartósabb, mint egy legújabbkori elektronikus formátum. Van benne igazság, de egy újabb, eltérő szedéstükrű papírváltozathoz azért mégiscsak az elejéről kell újrakezdeni a műszaki szerkesztést, az igazi archívum legjobb esetben is a nyomólemez, na az tényleg tartósabb fizikailag, mint bármi más, ideértve most a papírt is.
A "cső" teljes "el-számítógépesedése" gyakorlatilag széthasította az archiválási funkciót a megjelenítésitől, még jóval az e-könyvek megjelenítése előtt. És ezt sajnos a kiadók sem vették észre, illetve nem szenteltek neki kellő figyelmet. A fő gond, hogy nem azonosították be azt, hogy a műszaki szerkesztés, a tördelés már a megjelenítési funkció része, és nem gondoskodtak megfelelő minőségű archívumokról. A tördelőrendszerek ilyetén kimenete legendásan pocsék, aki nem hiszi, próbáljon meg egy régi PageMakerből, vagy Quarkból vagy valami öregebb szedőrendszerből behúzni magának valamit inDesignba. Vagy pdf-ből wordbe.
A műszaki szerkesztés, idértve az elektronikus kiadványok gyártását is "egyirányú utca", alapvető ismérve, hogy az egyedüli felhasználási mód az olvasás (fogyasztás): a szövegnek és bizonyos attribútumainak változtathatatlannak kell lennie. A jelenlegi e-könyv formátumok ezt tudják.Mivel a kiadók nem szeparálták az archiválási és a megjelenítési funkciót, a tartalmi és a műszaki szerkesztést sem választották szét kellő határozottsággal: azaz a korrektúra vége a műszaki szerkesztésben, a laptükrön, kefelevonaton történik (piros plajbásszal néha). És a szövegmódosítások utolsó hulláma csak a műszaki, megjelenítésre (de nem archiválásra) alkalmas állományokban jelenik meg. Az e-ellenzők jogosan hánytorgatják föl, hogy milyen gyorsan avulnak az elektronikus formátumok, valószínűleg szívtak már inkompatibilitással szerkesztőségekben, kiadókban. Csak azt nem veszik észre, hogy a kiadványszerkesztő formátumok jórészt szántszándékkal inkompatibilisek, akár több gyártó közötti, akár egy gyártó különféle termékverziói közötti átjárásról beszélünk. Vedd meg az újabbat, ugye.
A klasszikus megjelentő és könnyen szerkeszthető formátumok, txt, rtf, html azért már elég sok időt kibírtak, és van rá módszertan, hogyan lehet őket megvédeni az utókornak. Ebben pedig benne van a rendszeres és tudatos migrálás.
Ahogy csinálni kéne
Azokban a "szöveggyárakban" ahol nem volt megoldva rendesen az archiválási funkció, azaz nem tették el a szövegeket valami könnyen újrahasznosítható, gyártófüggetlen formátumban, ott ha egy új kiadást szeretnének összerakni, bizony egy komoly adatmentési, migrálási feladattal kezdődhet a műszaki (és tartalmi) szerkesztés. Lehet, nem is kell új tartalmi szerkesztés, de ha az új tördelőrendszer nem ismeri a régi formátumot, máris megvan a baj.
Alapfeladat tehát, hogy minden rendes kiadó rakjon össze magának egy megfelelő archívumot (kockául repository), amiben olyan formátumban kerülnének eltárolásra a szövegtestek, amik
- őrzik az utolsó tartalmi javításokat,
- őrzik az alapvető formázást (dőlt, félkövér fontok, sorigazítások, headingek), amik a tartalmi szerkesztéskor állnak elő (kiemelések, a szöveg logikai tagolása)
- könnyű őket megetetni bármilyen aktuális tördelőrendszerrel
Szerintem erre a célra manapság (és egy ideje már) a legalkalmasabb formátum a html (kifinomultabb játékosoknak az xml). Nehéz elképzelni, hogy a html úgy elavuljon, hogy ne ismerje semmi, gyakorlatilag a komplett web html alapokon van, és lássuk be, mostanra már elpusztíthatatlan része az emberiség kultúrális örökségének. Ha nem lesz web, akkor nem nagyon lesz emberiség sem, lásd a komplett internetet az atomháború túlélésére tervezték.
A pontosság kedvéért, nem a word által "save as html"-ként előálló salátáról beszélünk. Hanem a word szűrt html-jéről, amin utána még egy "pucolóscript" is átszalad. A lényeg, hogy a lehető legtisztább legyen ez a html, abból lehet a legkönnyebben bármi mást generálni. Részletesen lásd kIára hozzászólását.
Egy ilyen archívum használatával jelentősen egyszerűbbé válik a mindenkori megjelenítési igénynek való megfelelés. Az nem kérdés, hogy az elektronikus verziók előállítása egy ilyen archívumból mennyire kényelmes, sőt automatizált is lehet. De a különféle laptükrű papírverziók is gyorsabban összerakhatók, ha nem azzak kezdődik a munka, hogy valami ezeréves tördelőrendszer használhatatlan exportja helyett be kell szkennelni és OCR-ezni az előző papírkiadást. Azaz nem a megjelenítésre való példányokból dolgozik a műszaki szerkesztés, nem folyamatos (szekvenciális) konverzió történik, hanem mindig egylépéses előállítás (generálás, optimalizálás), a műszaki szerkesztés, vagy akár az azt megelőző tartalmi, mindig az archívumból indul.
Cserébe (a kiépítésen kívül) gondoskodni kell arról is, hogy ha a megjelenítés kialakításánál, a műszaki szerkesztésnél tartalmi, (vagy alap formai) változtatás történik, akkor az kerüljön vissza az archívumba. Szerintem az írók (az igazi írók, akik olyan nehezen engedik el a szöveget, és kiadásról kiadásra igazítanak rajta) is értékelnék, ha nem szerkeszthetetlen papírpéldányokban őriznék az egyszeri verziókat.
Ha pedig egyszerűbbé válik a különféle kiadások (főleg az elektronikusok) előállítása, akkor a könyvek olcsóbbak is lehetnek. Engem pedig elsősorban ez érdekel.
(A posztot egy élő beszélgetés inspirálta Raoul Renier-vel)
Utolsó kommentek