Ez most személyesebb lesz a szokottnál.
Az a nagy helyzet, hogy van egy fiam, aki alig három és fél évvel idősebb a blognál. Mint olvasás (és a könyvek) iránt elkötelezett szülő, nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan és miképpen lesz belőle is olvasó ember. Erről szól ez a bejegyzés.
(Nem, másfél évesen még nem olvasott Rommelt ;-)
Onnan indulunk, hogy világ életében sokat meséltünk, olvastunk fel neki, így maga a formátum, a lineáris szövegalapú tartalom nem idegen neki, sőt, alapvetően szereti. Ellenben a felhasználói felület, az interface, na az nem jött be. Az általános iskola első évében, amikor elvileg olvasni tanítják meg a gyerekeket, gyakorlatilag "csak" a betűk felismerését tanulják meg, ami sajnos nem egyenlő az olvasással. Több gyakorló (és kétségbeesett) szülőtárssal is beszélgettem, és teljesen tipikus minta volt, hogy fiúgyerekek nagyjából harmadikra, negyedikre kezdenek önállóan könyveket olvasni. Vannak kivételek persze, de nem az átlaggyerek olvas önállóan az első év végére. (Úgy értem, magától és örömmel. Ha "legyűri" a kötelező olvasmányt, az nem elég.)
Harmadikra már kezdtem kétségbe esni. Találtunk enyhe látászavart (->szemüveg), próbálkoztunk képregényekkel (Asterix a legnagyobb király), de a nagy áttörés nem volt meg. Hozzáteszem, hogy könyveket magukat számosat fogyasztott el a csemeténk, a modern magyar gyermekirodalom húzócímeitől kezdve (Berg Judit Rumini-sorozata, Varró Dani versei pl.) a klasszikusokig (Szeleburdi család). De mindig csak felolvasva, minimális saját erőfeszítést beletéve. De még ez is elég volt arra, hogy elképesztő mennyiségű szöveg maradjon meg a fejében, szó szerint. Választék gyermekirodalomból pedig van, a legkülönfélébb témákban és minőségben. Risto Rapper vagy Tatu és Patu történetei, vagy éppen Neil Gaiman gyerekeknek írt könyvétől kezdve kicsit kommerszebb Geronimo Stilton kalandjaiig vagy az Egy ropi naplójáig. Jo Nesbø is írt remek gyerekönyveket, a Doktor Proktor sorozatot. A felolvastatás nagyon ment, az önálló olvasás nem :(
Alternatív médiafogyasztás: TV nincs. Mire először TV-t látott, meglepte, hogy a YouTube-bal ellentétben sem megállítani, sem visszatekerni nem lehet, sőt még a műsort sem ő választja meg. A TV-nek innentől annyi, köszönjük. A YouTube ellenben maximálisan komfortos, tematikusan lehet böngészni benne, hol óriásjárműveket nézegettünk, mindegy csak lánctalpas legyen, hol vulkánkitöréseket, hol Keva Plank szimulációkat.
Ezeket, sőt főleg újabban a gameplay-videókat már szeretné túltolni, ilyenkor jön a szülői szigor és a hozzáférés korlátozása. Vídia-keménységgel mégpedig.
Így jött el a negyedik osztály, amikor Edit néni a Harry Potter és a bölcsek kövét adta fel év elején kötelező olvasmánynak. És mivel a kötelező olvasmánynak éppen az a lényege, hogy egyedül kell elfogyasztani, ezt nem olvastuk fel, mint ahogy a korábbi évek kötelező olvasmányait sem. És Harry Potter áttört!!
Az eredeti terv szerint a negyedik részig engedtük volna olvasni, utána már elég zúzós részek jönnek, de ha már a gépezet elindult, nem akartuk megállítani. És a csemete erős három hónap alatt befalta a komplett hét részes sorozatot, szőröstül, bőröstül, dementorostul, Voldemortostul. Én pedig vezekeltem, és cipeltem az aktuális kötetet mindenhová. A keményfedeles sokszáz oldalast. (Igen, megvan villanyon. Kinek nincs? De mivel gyermekünk papíron olvasta, papíron hurcoltam) Mert a gyermek rájött, hogy amikor várakozni kell, akár egy kiránduláson, az ebédre vagy a buszra, akkor piszok jól jön, hogy csak előkapom a könyvet és olvassa. Azóta soha nem indulunk el sehová könyv nélkül, apa el tudja cipelni. Vezekel.
Nem, nem elektronikusan olvas (pontosabban a legtöbbször nem). Nem mondom, hogy nem próbáltam befolyásolni, de sokkal fontosabb volt, hogy olvasson, minthogy villanyon olvasson. Ha valamiért a villanyon olvasást propagáltam neki, az azért volt, hogy az olvasási nehézségen túllendüljünk. Nem ez kellett. Hanem az élvezhető tartalom, ami kellőképpen be tudta szippantani ahhoz, hogy túllépjen a diszkomforton.
A jó példa ragadós, közös olvasás az unokatesóval
És azóta olvas, rendesen és rendszeresen. De az egyes számú szórakozás (eszképizmus, rekreáció stb.) már nem a könyv. Hanem a YouTube. Sajnálom, sőt amennyire lehet, küzdök is ez ellen, de ez van.
Alternatív tartalomgyártás: ilyen idős korban még pár füzetbe elkövetett írást vagy képregényt volt szerencsém látni, gyakorlatilag nulla publicitással, rokonok és haverok láthatták. Ezzel szemben kamasz srácok isten tudja honnan többtucatrészes, kollaboratív Minecraft (és ezer más játék) gameplay videóit nyomják, és rajongótábort építenek, mielőtt legálisan alkoholt fogyaszthatnának vagy autót vezethetnének. A tizenévesek már YouTube videók készítésében gondolkodnak.
Más ez a világ, nagyon más.
Utolsó kommentek