Szokásommal ellentétben most egy kicsit foglalkoznék a könyvek tartalmi vonatkozásaival, illetve azok lehetséges kihatásával a formátumra.

Kezdjük ott, hogy a dolog szubjektív. Vannak jó könyvek és rossz könyvek, de ezt mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy egy adott címet hova sorol ezen a skálán. Én úgy definiálom a rossz könyvet - szigorúan fogyasztási szempontból - hogy amelyeknek a lerakása után már bánom, hogy annyi időt fordítottam rá, ameddig elolvastam. A rossz könyv legnagyobb baja, hogy más, értékesebb időtöltésektől, dolgoktól vonja el az időt, az odafigyelést, a pénzt. Ezért ha egyértelműen rossz valami, akkor valahol pocsékolás azt végigolvasni. A "veszteségeket" le kell írni, és tovább kell lépni valami pozitívabb irányba.

A jó könyvek értelemszerűen ennek az ellentétei: amik elolvasása után azt érezzük, hogy érdemes volt rájuk szánni az időt, a figyelmet, mert az épülésünkre szolgáltak, vagy szórakoztattak. Jó érzéseket hagynak maguk után, nem kellemetleneket. De még a jó könyvek halmazát is tovább lehet bontani.

Az egyikben vannak azok, amiket végtelenszer újra lehet olvasni. A "klasszikusok". Én pl. tényleg szeretem Jókai "slágeres" regényeit, az Egy magyar nábobot vagy a Fekete gyémántokat (tőzsdebubusok figyelmébe ajánlom ez utóbbit, olyan határidős ügyletekkel foglalkozó machinációk vannak benne, hogy Soros György is megnyalná mind a tíz ujját), de pl. sokszor olvastam Scottól az Ivanhoe-t is. Egy klasszikusnak nem kell feltétlenül 100+ évesnek lennie, hasonlóan rajongok Tim Willocks regényeiért, vagy a magyar spekulatív fikcióért a 90-es évekből, Gáspár András és Kornya Zsolt munkásságáért (akármilyen álnéven publikálták ;-).

A másik csoportba azokat a könyvelet sorolnám, amiket szintén fontosnak, értékesnek vagy hasznosnak találtam, de amikől olvasás után azt érzem, hogy az elkövetkező öt-tíz évben nem fogom újra olvasni őket. A szomorúság, a dráma is lehet szép, de ha lehet, mértékkel fogyasztom. Ilyen volt például John le Carré Karla-trilógiája. Nagyon rendben volt, egy másodpercig sem bántam meg hogy le Carrét olvastam, sőt még fogok is, de nem sűrűn.

Az "egyszer használatos" kultúrafogyasztás korántsem példa nélküli, egy-egy színházi előadást, koncertet csak egyszer nézünk meg. (Mondjuk ha minden héten lenne Pink Floyd vagy Deep Purple koncert a környéken, ezt lehet, hogy újragondolnám ;-)

Jöhet hát akkor a százezer forintos kérdés: mi köze a fenti fejtegetésnek az e-könyvekhez? A dolog egyszerű. A rossz könyvön az elektronikus formátum sem segít. Ha "véletlenül" egy nem kereskedelmi verziót olvasva jutunk erre az értékítéletre, legalább az az elégtételünk lehet meg, hogy nem vesztegettünk anyagiakat (csak időt és energát) az elolvasásukkal. Kifordítva a tételt azért adja magát, hogyha értékesnek gondoltunk egy könyvet, akkor azt illő ellentételezni, akárhogy. Sok elkötelezett, de nem agyonfizetett ember dolgozik ám azon, hogy mi könyvet vehessünk a kezünkbe. Erre a célra javaslom a kiadótól történő direkt vásárlást, akkor kerül a legtöbb pénz az eredeti munkavégzőkhöz.

A "sokszor olvasós" jó könyvek elektronikus változataiban az a jó, hogy mindig nálunk lehetnek. Akár egy olvasón, azok sem túl nagyok, akár egy tableten, vagy telefonon. Mindig van napközben olyan üresjárat, ahol lehet olvasni. A tömegközlekedés adja magát, de olvastam én már boltban, sorban állás közben, vagy színházi előadás szünetében, amikor a közönség megtapasztalhatja hogy a mosdók áteresztőképessége jelentősen különbözik a férfi-női vonalon.

Az "egyszer olvasós" könyvek villanyverzióival meg meglesz az az előny, hogy nem fognak odakövülni a polcra, ahonnan csak szökőévente kerülnek le, (kivéve a rendszeres leporolást, ugye). Nem kell kerülgetni őket, nem kell költözéskor újra és újra átcsomagolni. Igaz, elajándékozni sem lehet őket, sem villogni velük a vendégek előtt. De ha valamiért mégis elővennénk őket, egy hangulatot vagy egy idézetet keresve, akkor sem kell messzire menni értük.

Szerintem.

Igen, ez is egylövetű.