Kedves barátaim az Úrban, 

volt nekünk egy sorozatunk, amiben ekönyv-piaci játékosokat mutattunk be. Nos, mivel azóta is vannak új versenyzők, ez a sorozat sem állt le, maximum szunnyadt egy kicsit. Kicsit öregedtünk, kicsit lassultunk, az ekönyvek is kezdenek a szent őrültek rajongta kultuszból a napi élet részei lenni (például egy éve már, hogy a Bookline Top50 mellett ott van az e-könyv Top10 is!), az új szereplőknek ma már nagyobbat kell gurítani, hogy észrevegyük őket, mint mondjuk három évvel ezelőtt.

A régi-új versenyző

Mostani posztunk címszereplője nem teljesen ismeretlen, foglalkoztunk már velük korábban is. Akkori belépőjük - mondjuk úgy - ellentmondásosra sikerült, sok konzervativizmusban megőszült elitista könyvrajongót sikerült felbőszíteniük kiadványaik, khmm, szűretlenségével. A Dunán azóta sok víz lefolyt, a tradicionálisabb stratégiát választók közül volt, aki már kiszállt, vannak sokan akik még az áttörésen dolgoznak, a Publio azonban úgy tűnik kifejezetten prosperál, sőt egy igencsak pozitív kilátásokkal kecsegtető pályára állt.

Úgy tűnik, mintha ez a "szűretlenség" valami furcsa dolog lenne, holott épp ez a szűretlenség a lényege az egész web2nek és sharing economynak, eltűnnnek a nagy csomópontok es eltűnik az általuk fenntartott kontroll, és egymást méri meg a sok kis szereplő. A Publio ezt a logikát próbálja beemelni a mai magyar könyvkiadásba.

Nézzük meg kicsit közelebbről, hogy mit csinálnak, és főleg hogy mit csinálnak jól, ami miatt ilyen ígéretes lehet a jövőképük.

A régi iskola

Mielőtt belevágnánk a Publio modus operandiának a boncolgatásába, gyorsan fussuk át, hogy hogyan is működik egy klasszikus könyvkiadó. A dolog úgy kezdődik, hogy egy nem jelentéktelen válogatás és mérlegelés után kiválasztott címekbe invesztálnak egy nem annyira szerény összeget, olyan 1-3 millió forint közöttit. Megveszik a kiadási jogot (adott időre és példányszámra!) a szerzőtől vagy jogtulajdonostól (párszázezer), ha külföldi, akkor lefordíttatják (párszázezer), gondozzák a szöveget tartalmilag (szerkesztés, lektorálás, korrektúrázás - röpködnek a többtízezrek), gondozzák műszakilag, (tördelés, ekönyv gyártás), szereznek vagy készíttetnek hozzá borítót (ez is pénzbe kerül), majd legyártatnak egy-két ezer példányt (újabb százezrek röppentek el).

Amikor ez megvan, ott ülnek a könyvek tetején. Költeni kell még a marketingre, kampányok, események, fesztiválok, stb. Majd (sajnos) be kell tolni a könyveket a nagyterjesztőkhöz, akik sok-sok héttel, de van úgy, hogy sok hónappal később kezdenek el fizetni. 

Mire egy könyvből pénzt lát a kiadó, addig bizony egy-két millió már simán elment, és az első költségek kifizetésétől az első bevételig simán eltelt 6-12 hónap, vagy több. Nagyon durván. Az is látszik, hogy a kockázatot gyakorlatilag teljesen a kiadó viseli, és hogy egyetlen irányból, az olvasók felől jön a bevétel - zömében a nagyterjesztőkön keresztül.

Ezzel szemben a Publio

A Publio alapvetően nem kérdőjelezi meg ezt az értékláncot, csak más szerepeket és kockázatokat vállal fel, mint a tradicionális kiadók.

Az első jelentős különbség, hogy a szöveg gondozásának a feladatát (és sok minden mást is) meghagyják a szerzőnél. A Publio a szerzőjük által késznek tekintett szövegekkel kezd el dolgozni, abból készíti el az elektronikus változatot és a papírtördelést. Mivel a folyamat automatizált, sokaknak lesz baja azzal, hogy ezek az anyagok nincsenek "kioptimalizálva" (egyedileg szerkesztve), így viszont olcsó (e-könyvnél ingyenes) lesz az előállítás - alapesetben. Ez fontos dolog, mert az egyes címek megjelentetésért, ilyen vagy olyan formában a szerző fizet. Ez lehet valamilyen átalánydíjas konstrukció, mint a Klubkártya, vagy eseti megbízás tárgya.

Ebből viszont az is következik, hogy a Publio, szemben a hagyományos kiadókkal nem szelektál, nem végez előszűrést, alapvetően mindent megjelentet, amit bevisznek hozzá, hiszen a befektetés és a kockázat a címekben maradt a szerzőnél. A hagyományos kiadó vállalkozik, azaz befektet, kockáztat és elteszi a profitot, a Publio ezzel szemben inkább szolgáltató, aki hagyja, hogy a kockázat  és a bevétel a szerzőé legyen. Erre az aspektusra még vissza fogunk térni.

Ha tehát nincsenek egyéni (és külön finanszírozott) igények, a szerző könyve az "alapbeállításokkal" (azaz nincs egyedi szerkesztés vagy tördelés) fog végigfutni a Publio "gyártósorán". Ettől persze el lehet térni, és meg lehet venni a klasszikus kiadók értékláncának lépéseit darabonként is akár. Vagy, és itt jön az újdonság, ki lehet váltani új megoldásokkal. A sikeres szerzői kiadásokat is "szerkesztették" (átolvasták, javaslatokkal éltek, egyszóval gondozták a szöveget), csak nem profik, hanem mondjuk a barátok, az alkotótársak, a rajongók. Ugyanígy, a marketinget is meg lehet csinálni szerzőként, lásd pl. Nyáry Krisztián Facebook-munkássága. De, és ezt fontos látni, a kockázat maradt a szerzőnél.

Miután elkészült egy adott cím, a Publio betolja azt egy csomó értékesítési csatornába, kezdve a saját boltjával, folytatva a magyar ekönyves és nyomtatott könyvesboltokkal (a legtöbb cím papíron és elektronikusan is megjelenik), befejezve a nagy nemzetközi forgalmazókkal (iTunes, Google Play, stb.).

És itt jön vissza, hogy miért érdemes egy szerzőnek a Publióval dolgoznia: az értékesítések után akár 70% (!!) is maradhat a zsebében, ha a Publio oldaláról történt az eladás, ha partneren keresztül akkor nyilván kevesebb, de még így is lényegesen nagyobb részesedést kap az eladásokból, mint a hagyományos rendszerben. A rendszer igazságos, aki befektet, aki kockáztat, ahhoz jut a nagyobb rész a bevételből - már amennyiben lesz bevétel.

Azt látjuk, hogy magukkal az anyagokkal nem foglalkozik olyan vehemenciával a Publio, mint klasszikus kiadók, ezért egy kicsit nehezemre is esik őket kiadónak nevezni egyáltalán, de jobb szó szót most nem találtam a tevékenységükre. Ellenben kifejezetten sokat foglalkozik a szerzőkkel magukkal:

• managelik, gondozzák a szerzőket, tippeket és tanácsokat adnak nekik
• szervezik a közösségi életet (300 fős aktív közösség épült a kiadó körül), a klubtagsági létező és pezsgő fórumhoz segíti a tagokat
• szerveznek eseményeket, nem is kispályásokat. Február 18-án például Oravecz Nóra meséli el, hogy hogyan lett Libri sikerlistás. És havonta lesz hasonló szeánsz, mindig mással persze
• nagyon fontos, hogy folyamatos a visszajelzés a szerzőknek is, és a piacnak is, hogy miből mennyi fogyott. (Szerintem végtelenül tanulságos lenne, ha hasonló minőségű adatokat publikálnának a nagy terjesztők)

Csapdák

Azért van itt pár dolog, amitől azért az egyszeri olvasó nem fog feltétlenül rajongani a Publióért.  Az egyik, hogy a Publio nem végez tartalmi szűrést, bármit át fog engedni magán. Azaz nem lesz olyan zsáner- vagy éppen minőségorientált, mint egy klasszikus kiadó. Kérdés persze, hogy az olvasó kiadóra vagy szerzőre szűr. A válasz szerintem az, hogy melyik ügyesebb a márkaépítésben. Olvasói szemmel a Publio márka nem lesz iránymutató, minden azon múlik, hogy az adott író (hangsúlyozzuk, aki tulajdonosa, felelőse és gazdája marad a történetének), miképpen akar megjelenni. Nyilván, ha valaki a nagymamája meséiből akar könyvet csináltatni, és karácsonykor meglepni vele a családtagokat, az nem fog annyit invesztálni az ügybe. A boltban ott lesz persze, de nagy csodát ne várjunk. 

Aki viszont komolyan gondolja a dolgot, és felépít egy saját brandet (mint ahogy azt tette a már emlegetett Oravecz Nóra, vagy hogy a zsánernél maradjunk Molnár Dorka), de még nem tart ott mint Fejős Éva, hogy saját kiadója legyen), na nekik jó  ugródeszka lehet a Publio. (Hasonló pályát futottak be anno a Szürke ötven árnyalatával, vagy hogy sci-fit is emlegessünk A marsival.

A másik dolog, ami nekem kicsit szúrja a szemem, a költséghatékonysági okokból uniformizált gyártósor. Olyan ez pontosan, mint a  manufaktúrák (klasszikus kiadók) meg a gyárak (Publio) viszonya. Kézzel mindig szebb /jobb dolgokat csinálni, mint egy futószalagon. De belátom, nem mindenkinek van szüksége (vagy lehetősége) arra, hogy azt törődést, befektetést beletegye az anyagába, amit szerintem minden könyv megérdemel. A Publio mindenesetre dolgozik azon, hogy az automatikus gyártósor is folyamatosan fejlődjön. Kezdve azzal, hogy próbálja képezni a könyvkiadásba becsöppenőket, hogy mi mindent kérhetnek.

Jó hír még az is, hogy egyrészt címenként is megvan a javítás lehetősége, utólag is lehet korrigálni a dolgokon. Az elektronikus kiadásnál ez nem kérdés, de igaz ez a nyomtatott változatra is, ugyanis a nyomtatott példányok is mindig a rendelés után készülnek el (Print on Demand). Másrészt működik ez az első perctől is, aki akar, vásárolhat egyedi szerkesztést, tördelést, profi borítót. 

Eredmények

Itt van a lényeg. Az mellékes, hogy nekem mi tetszik és mi nem, az a kérdés, hogy miképp vélekedik erről a módszertanról a piac.

Pillanatfelvétel innen, 2015 február

A piac a Publio esetében kettős. Egyrészt van a megjelenni vágyók (kézorattal rendelkezők) piaca. Emlékezzünk vissza, az elmúlt években, amikor még az elektronikus jogok, az elektronikus megjelenések abszolút nem voltak maguktól értetődőek, volt pár pályázat a "fiókoknak írt" anyagok előcsalogatására, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy elektronikusan is megjelenjenek. Csinált ilyet a Kossuth kiadó vagy a Könyvmolyképző is. Azokból a pályázatokból nem sok anyag jutott ki a piacra, leginkább azért, mert azt a "hagyományos" kiadói működésbe csatornázták bele, a kiadó invesztált, és a kockázatot is ő vállalta, a saját márkaelismertségét hozva a történetbe. Ezért nem tehettek mást, csak a legjobbakat jelentették meg. 

Ezzel szemben a Publio, ha jól számolom csak tavaly 400 körüli címet jelentetett meg. Oké, ők ebből élnek, gondolhatnánk, de csak félig lenne igazunk, mert az árbevétel nagyjából fele(!) már a vásárlóktól (olvasóktól) jön. Megint, ez a hagyományos kiadásban 0% és 100%, kivéve ha egy kiadó vállalja egy magánkiadvány megjelentetését. Nyilván a Publio esetében nem olyan homogén a bevételi kép, mint egy átlag kiadónál (ahol szintén három húzócímre jut hét bukó), a 400 cím nem ugyanannyit hoz árbevételből, főleg hogy ahány szerző (magánkiadó) annyiféle méretű és hatékonyságú könyvmerketinget tudnak az egyes címek mögé tenni. De az kijelenthető, hogy az "Oravecz Nóra-jelenség" ha ritka is, de nem egyedülálló még a magyar piacon sem, a Bookline 2014 decemberi ekönyves TOP10-es listáján már két címmel is ott van a Publio, D. Tóth Kriszta és Dragomán György könyvei mellett.

Verdikt

Innentől teljesen szubjektív. Olvasói szemmel nézve szerintem a szűrés nélküli megjelenések és az automatizált gyártósor alapértelmezett használata miatt a Publióra nem lehet olyan mértékben "rákattanni", mint egy jól bejáratott zsánerkiadóra. A Publio nem is így versenyez velük. A Publio kontextusában felértékelődnek azok a csatornák (elsősorban a közösségi média, a Moly.hu, a könyvesbloggerek, az Irodalmi Podkasztok pl.) ahonnan tájékozódni lehet az egyes címekről. És mivel lerövidül az út a szerző és az olvasó között, hiszen a szerzőnek piszokul ott kell állnia az anyagai mögött, lévén a fentiek okán miatta és nem a Publio miatt fogom megvenni a könyvét, lehet építő bírálatot is megfogalmazni, hogy pl. Te, haver, 2014-ben azért már nem ciki ám a sorkizárás ;-).

Írói szemmel kifejezetten érdekes lehet. Aki csak szárnyait próbálgatja, aki lepattant már nyolc hagyományos kiadóról (akármiért is), de mindenképpen meg akar jelenni, viszont végesek az erőforrásai egy saját kiadáshoz, annak érdemes közelebbről is megnéznie a Publiót. Mindenképpen találkozhat hasonló cipőben járó "alkotótársakkal", ami alkalmasint nagyon inspiráló lehet. Ki tudja, kiből lesz a következő nagy gurítás?

Kis kiadói szemmel meg azért érdemes ezt a csapatot közelebbről megnézni, mert a szöveggondozással kapcsolatos alapstratégiájuk miatt (Intézze a szerző!), nem igazán ellenfelei a hagyományos kiadóknak (akik ugye elvileg éppen a szövegválogatásban és -gondozásban a legerősebbek), ellenben az a 30%-os terjesztői árrés, és bejáratott digitális csatornák kifejezetten érdekesek lehetnek egy olyan kis kiadónak, amelynek nincs erőforrása arra, hogy maga foglalkozzon ezzel.

A self-publishing nem fogja a feje tetejére állítani a könyvvilágot, vagy ha igen, nem holnap. Viszont a Publio behozott egy olyan lehetőséget a piacra, ami lehetővé teszi, hogy olyanok is teret kapjanak a megjelenésre, akik a hagyományos rendszerben a nulladik körben kipontozódnának. És ha ezerből csak kettő-három tud befutni, akkor olvasói szemmel szerintem már jól jártunk. Oké, a Szürke ötven árnyalatát nem éltem volna meg veszteségként, ha nem jelenik meg így direktben. De pont a Szürke ötven árnyalata (és a hozzá hasonló sikerkönyvek) termelik ki azt a pénzt, amitől a kevésbé sikeres, de megjelenésre mindenképpen érdemes címek is a piacra tudnak kerülni. És azokért már kár lenne, ha nem jelenhetnének meg.

A posztot nem írhattam volna meg Szabó Zsanett és Alcser Norbert nélkül, akik készségesen válaszoltak a leggonoszabb kérdéseimre is. Közreműködésüket ezuton is köszönöm, a műfaj nevében ;-)